Hát feleim, ami engem illet, számomra az Index mindig is a hangos félretájékoztatás legékesebb magyar példája volt, ami még az Origo-n is túltesz az újságírók felkészületlensége és a cikkek kidolgozatlansága tekintetében. És igen! A mai isztambulos dobásuk nálam abszolút felillesztette az i-re a pontot, mert ha az általuk megbolygatott témák közül valamiben egy kicsit jártasnak érzem magam, akkor a pécsi-isztambuli EKF év kérdése.
Az újságíró bácsival ellentétben Pécsen is kiadós időtartamot töltöttem, és Isztambulban is már három napnál (egy kicsivel) régebb óta tartózkodom, úgyhogy a ma reggel publikált remek cikkel kapcsolatban nem kevés kötözködni valóm akad. Igaz, én nem készítettem interjút senkivel, és az utcákat sem jegyzetfüzettel a kezemben járom, de ahogy négy éven át részt vettem a pécsi hétköznapokban, most éppen úgy a török EKF-et sem turistaként próbálom a lehető legrövidebb úton, ám a lehető legmagasabb karakterszámban megragadni.
Bár a cikk írója igen okos megállapítással kezd, mi szerint “az EKF csupán értelmezés és lehetőség kérdése”, sajnos nem képes kiaknázni e gondolatnak az EKF-értelmezésben terepet nyitó lehetőségeit. Ő ugyanis, egy Pécshez hasonló kisvároshoz viszonyítva azt várja, hogy Isztambul is majd szépen egyetlen kis programfüzetbe sűrűsödik e jeles évre, melyet már szinte átpörgetni elég lesz ahhoz, hogy mindent, de mindent azonnal megkapjunk, mintha csak a tévét nyitnánk ki.
Egyébiránt, ilyen programfüzet van. A pécsihez hasonlóan ez is egy vagy két hónap részletes programját tartalmazza, és ahogy a képen is látható, nem olyan túl vékony. De talán mégsem ez alapján kéne mérlegre tenni egy ilyen méretű, ázsai, döntően muszlim vallású (és történelmű!) várost.
Kezdjük akkor a Péccsel történő összehasonlítgatás feletti elégedetlenkedéssel. Például, hogy Isztambul túl nagy. Hát, Pécs az meg kicsi, és jól látszik benne minden EKF program. Sőt! Pécs nagyon kicsi, az attrakcióknak helyet adó belvárosi rész pedig még annál is sokkal kisebb, és EKF-lobogók segítségével a legapróbb, tíz fő részvételével zajló események is mindenkiben könnyen tudatosíthatóak. Program így van, még ha nem is olyan változatos, és gyakran nem is túl igényes. (Gondoljunk csak a németországi törökök és a magyarországi németek közös előadásaként beharangozott próbálkozásra, amihez pécsi oldalról 4 db nemzetiségi néptáncost sikerült keríteniük, akik egyetlen tánc előadása után távoztak is a színről, a “kulturális párbeszédet” ez által igen rövidre zárva. A török-német gyerekek így a lehetőségekhez mérten, nem túl kreatív módon mutathattak rá arra, amiről, főleg külföldön, főleg meghívásra, főleg Európa Kulturális Fővárosában csak párbeszédben érdemes beszélni.)
Meg aztán, hogy Isztambulban EKF címszóval harangozzák be az attól teljesen független kulturális programokat. Mit ne mondjak, ez Pécsen éppen ugyanígy van, az embernek idén nem kerülhet a kezébe semmilyen programról szóló prospektus EKF-logó nélkül, még a jól megszokott, sétatéren rendezett evős-ivós-koncertes-előadásos fesztiválok, vagy a minden évben Pécsen koncertező énekesek fellépése is látszólag a kuturális fővárosság apropójából fut csak. Szóval, valószínűleg elég lenne tudomásul venni, hogy a nagyhírű projekt jó reklám mindennek, és aki csak kaphatja, az marja is, bár azt azért megjegyezném, hogy Isztambulban nem kevés olyan programon veszek részt, ami bizony nem próbálja kiaknázni a város hangzatos marketingcímét.
És akkor ezzel el is érkeztünk a lényeghez. Tehát, hogy az indexes cikk általam leszűrt tanulsága szerint míg Pécsen nem győzzük kapkodni a fejünket a vadifriss Széchenyi tér felett cikázó progarok után, addig Isztambulban nem átallanak mindenféle piacok szomszédságában található zugokat kiszemelni szegény kultúrturisták úticéljaként.
Nos, ha úgy vesszük, Pécs az egy megkulturált hely, van benne rendes sztenderd európai élet, a piac mellett tehát csak buszállomás található, a múzeumok pedig a téren. Igen, arrafelé az építkezés már csak ilyen, no meg Pécsen nem is zajlott le az Isztambulihoz fogható népességrobbanás, ami húsz év alat a lakosság számának megduplázódását eredményezte volna. Úgyhogy elég logikusnak tűnik, ha egy tizenkét milliós lakosságú metropoliszban a kulturális befektetések céltáblájaként kiszemelt helyek is elszórva találhatóak, bár azért még ennek a városnak is van központja, sőt, erősen el tudom képzelni, hogy kedves újságírónk is a központban talált rá az általa felkeresett helyekre. Csakhogy egy ekkora városnak még a központja is akkora méretű, hogy az már nagyobb, mint Pécs szöröstül-bőröstül, elkerülhetetlen tehát, hogy a szűk látókörű európai szem számára nem túl szívesen látott területek is részét képezzék. Ezen kívül pedig Isztambul várostervező politikája amúgy is arra épít, hogy bevonja a felvirágzásba a külvárosi kerületeket éppúgy, mint a központi kerületek elmaradottabb részeit. Ami pedig nekünk, tudatlan kis külföldieknek pont kapóra jön, főleg az Európa Kulturális Fővárosa nevű évben, merthogy ha már kultúrát látni jöttünk, akkor legalább látunk is, és nem csak ücsörgős irodalmi esteket (ami nekem, irodalom szakos egyetmistának egyébként igencsak ínyemre van), hanem piacokat is, brutálnagy gránátalmákkal, meg kiabáló árusokkal, sőt, szemetet az utcasarkokon, házak között kifeszített kötélen száradó ruhákat, erkélyről leeresztett bevásárlókosárkákat, meg sokféle kellemetlen szagot, és sok rühes macskát, meg veszélyesen aggresszív forgalmat, stb.
Ráadásul, az EKF év lehetőséget biztosít rengeteg művésznek, hogy kiállítson, a saját kerületében méghozzá, saját munkáját az ahhoz ihletet adó környezetben bemutatva, mert hogy az is tudvalevő, hogy Isztambul különböző kerületei művészeti szempontból is más-más módon jelentős, ámde stratégiai fontossággal bírnak.
Bár korábban nem jártam Isztambulban, így nem tudom, melyik kis galéria mióta működik, az újonnan megvalósuló projektekről azért van némi fogalmam, így azt látom, mennyire időszerű egy-egy új kiállítás, és mennyire lényeges az, hogy Cihangirban vagy éppen Tophanéban nyílik-e.
Természetesen az EKF minden városnak és országnak politikai tekintetben is nagy lehetőséget nyújt valami átalakítására, és ezzel, ha tetszik, ha nem, mindenhol élnek is. Törökország számára a kulturális célokra fordítandó támogatás teljesen mást jelent, mint az európai városok számára, és nem is pont úgy élnek vele, ahogy arra mi számítanánk, tény és való azonban, hogy változások történnek, mégpedig nem csak saját zsebre.
További politikai okokra itt most nem térnék ki, kérdezni viszont lehet, igyekszem legjobb tudomásom szerint elgondolkodni rajta. Akiknek blogger tagság hiányában nem sikerül a kommentelés, az isztambulos flickr-galériámban reagálhatnak bármelyik kép alatt, ott talán nem szükséges regisztráció.
Azt azért még egyszer aláhúznám, hogy én csak ártatlan diák vagyok, aki nem kezdett az égvilágon semmiféle témába vágó nyomozásba, aztán mégis összehordtam ezt itt nektek tanulás helyett, az indexes bácsiénál nagyobb karakterszámban, pedig még zsét sem kapok érte.
